Kivonatok Fóti Péter írásából. A teljes cikk itt letölthető: foti_gazdasag_es_iskola 

Forrás: http://www.altebilder.net/

Amikor a Nemzeti Erőforrások Minisztériuma nevet hallom, amely magában foglalja az oktatási tárcát is, félelem tölt el, mert azt gondolom, hogy ez a minisztérium úgy „gondolja”, hogy az ember csak erőforrás csak munkaerő. Ha azonban egy cég jól akar működni, akkor abban érdekelt, hogy az iskolákból olyan emberek kerüljenek ki, akik ehhez a jó működéshez hozzá tudnak járulni, akik nem csupán munkaerők.

Sajnos nagyon egyszerű kitűzni bizonyos célokat a nevelés kapcsán. Legyen az iskolát végzett szorgalmas, legyen kreatív, legyen szociálisan érzékeny. Ezekben a célokban könnyű még egyetérteni. Ahol a dolgok elcsúsznak az a kérdés, hogy hogyan jutunk el ezekhez a célokhoz. Mert itt emberekről van szó, felnövekvő gyerekekről. A felnőtt világ tagjai már nagyon kevéssé tudják magukat beleélni a gyerekek világába. A mai magyar oktatáspolitika irányítói véleményem szerint olyan utakat választanak, amelyek nem vezetnek el szerintem a kívánt célokhoz.

Az oktatáspolitika felelősei Magyarországon, de nemcsak nálunk úgy képzelik, hogy a több tanítás több tanulást okoz. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy a tanítás nem okoz feltétlenül tanulást. A mai vezetés azt hiszi, hogyha többet tanítanak, ha keményebbek, ha szorosan fogják a gyerekeket, ha még inkább megpróbálják a fejüket tudással megtölteni, akkor ennek eredménye valami tanulás lesz. …

A tanár mint „coach” (kalauz, idegenvezető)

Minderre az üzleti életben már rájöttek néhányan. Egy részük ezt e modern felfogást „coaching”-nak nevezi, amit magyarra kalauz, vagy idegenvezető módszernek nevezhetnénk E szerint a módszer szerint, éppen a fentebb elmondottak miatt, nem tanítanak a tanítás elavult koncepciója szerint. A coaching ma a világon az egyik leghatékonyabb üzleti fejlesztési módszer. Egy „coach” (kalauz, idegenvezető) segíti akár a vezetőt, vagy bárkit, aki elakadt, és segítségre szorul, de ezt nem tanítás útján teszi, hanem más közvetett módszerekkel segíti hozzá ahhoz, hogy a „paciens“ tanuljon.

Szerencsére vannak olyan iskolák, ahol ez a „coach” szemlélet már korábban is gyakorlat volt. Ide tartozik az 1921 óta kelet Angliában működő Summerhill-i magániskola is, de vannak és voltak, voltak olyan állami iskolák is, amik ilyen elvek alapján működtek. A coach szemlélet még korábbi őse az a Szókratész, akit Platón mutat be a „Szókratész védőbeszéde” című munkájában. Szókratész mondta magáról, hogy ö nem tanít, csak bábáskodik, aki azt mondta, hogy csak egy dolgot tud biztosan, azt, hogy nem tud semmit. Szókratész mondta azt is, hogy csak azokat akarom és tudom tanítani, akik valamit meg akarnak tanulni tőlem, mert ez az előfeltétele minden tudásnak. A kisebb gyerekek esetében ehhez a coach szemlélethez még hozzá kellene tenni más dolgokat is, amire rögtön kitérek. Ennek a szemléletnek a megértése és terjedése hozzásegítene ahhoz, hogy a gyerekekből olyan felnőttek legyenek, akik érdeklődők, akik megőrzik a gyereki érdeklődést, amivel születtek. …

Ezért sok gyerek számára a mai iskola egy kulturális sokk, amit a társadalom okoz bennük, a maga türelmetlenségével, ami nagyon rossz következményekkel jár. A kedvenc plakátom egy iskolát mutat, amelybe a gyerekek, mint kérdőjelek érkeznek, és úgy hagyják el azt, mint pontok. Én attól félek, hogy a mai iskolarendszer átalakítása megint ezt a fajta iskolát erősíti, amelyből a gyerekek, mint pontok és nem kérdőjelek jönnek ki, ahol a gyerekek pontokká válnak. Azok a remények, amelyek arra számítanak, hogy a pontokká vált gyerekekből jó munkaerő lesz, vagy ez a fajta iskola hozzá fog tudni járulni a gazdasági fellendüléshez, véleményem szerintem hamis. Ezért van az, hogy a mai iskolából kikerülő gyerekek szociálisan érzéketlenek, nem kreatívok, nem önállóak, holott, ez az a három készség, amit a leginkább keresett a mai munkaerő piacon. Ezt keresik, de nem fogják megkapni. A mai magolós iskolából, ahol még mindig évszámokra kell emlékezni, ahol kötelező olvasmányok vannak, amik mindenkinek unalmasak, és mégis el kell őket olvasni. Ez például öngól az irodalomnak. Miért nem tud az iskola olyan gyerekeket nevelni, amire a munkaerőpiacnak igénye lenne? Aki magas szinten tud együttműködni, aki kreatívan tud feladatot megoldani, és gyorsan tud reagálni. …

A magyar iskolarendszer történetéhez 1990 óta

Ugyanakkor hiba az is, hogy az eredmények hiányát a mai oktatási kormányzat úgy igyekszik helyrehozni, hogy visszaalakítjuk oda, ahogy ez mondjuk 1964-ben volt, és azt az iskolát teremtjük ujjá, ami 50 évvel ezelőtt volt.

Mindennek előzménye, hogy az 1990-ben kitört szabadságban, amit nem magunknak köszönhettünk, igyekeztünk jobb mintákat átvenni. Ezek elsősorban Nyugat-Európai minták voltak. Igyekeztünk liberalizálni az iskolák piacát, alakulhattak magániskolák, alakulhattak alternatív iskolák, de ott marad a rettenetesen nagy állami iskolarendszer, a maga nem túl vonzó sajátosságaival. Hierarchikus felépítésével, régimódi ideológiájával, tananyag-tervezési módszereivel, stb. stb. Sajnos egy ilyen döntő sajátossága a rendszernek, hogy azok, akik a tananyagot tervezik, nem ismerik azokat a gyerekeket, akiknek majd abból tanulnia kell. Nemhogy személyesen nem, hiszen az mindenképpen lehetetlen, hanem természetük szerint sem. Persze voltak 1990 körül más hangok is. Megjelent például egy kis könyv, John Holt amerikai pedagógus könyve az „Iskolai Kudarcok”. A könyv egy gyakorló tanár éles szemű megfigyelései voltak a gyerekekről összehasonlítva iskolai viselkedésüket az iskolán kívülivel. A megdöbbentő az volt, hogy az iskolán kívül értelmesen viselkedő az iskolában butának bizonyult. Ha pedig ez így van, akkor a hibát az iskolában és nem a gyerekben kell keresnünk. Ez a meglepő de szerintem is igaz megfigyelés, nagyban segíthetett volna ahhoz, hogy eloszlassunk gyakori tévedéseket és rámutathassunk, hogy a gyerekekre a kényszerű tanítás nagyon gyakran rossz hatással van, és hogy az iskolában nem csupán tanulhatnak, hanem el is veszthetik tanulási képességeiket, hogy önbizalmuk lelohadhat, hogy elveszíthetik érdeklődésüket a világ iránt, és mindenféle destruktív módszereket tanulhatnak, annak bizonyítására, hogy értik az anyagot, pedig dehogy. A könyv szinte észrevétlen maradt, hiába próbáltam sokáig érvelni a kiadónál, hogy adják újra ki, nincs iránta érdeklődés. A könyvet olvasva rádöbbenhetünk arra, hogy még mindig nem tudjuk, hogy milyen is a gyerek. Sajnos a tanárképző főiskolákon és egyetemeken még mindig egy olyan fejlődéslélektant tanítanak, amely úgy igyekszik beállítani a gyerekek fejlődését, amely lineáris, amiben nincsenek különböző utak, irányok, ahol a kulturális hatások nem eredményeznek döntő gyakran visszafordíthatatlan változásokat. Sajnos a tanárképzőkön tanított fejlődéspszichológia nem tükrözi John Holt hatását. John Holt hatása az USA-ban és Nyugat Európában csupán az un. demokratikus iskolákra korlátozódott és az iskolarendszer ott is más fejlődés lélektani iskolák maradtak dominánsak, mint ahogy nálunk is. Az iskolarendszer a 90-es évek változásainak liberalizálása ellenére zömében megmaradt a porosz iskolarendszer nyomdokain. A legüdítőbb törekvések a nem állami iskolarendszerben történetek. A 2002 és 2010 közötti korábbi két parlamenti ciklus kormányai szerintem ezért akkor követték el az egyik legsúlyosabb hibát, amikor hagyták lerohadni az alapítványi és magániskolák támogatásának értékét. …

A szakértelemről

A bajoknak még sok más vonatkozása is van. Az egyik ilyen a szakértelem istenítése. Azzal, hogy valaki részt vesz egy szakértőképző tanfolyamon nem lesz még szakértő. Egy szakértő kijelentése nem biztos, hogy igaz, szakértők is tévednek, hibáznak. A tanár még nem lesz szakértő azzal, hogy megkapja a diplomáját. A szakértelem istenítése szemben áll a coach szemlélettel! A coach szemlélet azt mondja, hogy segítek neked a problémáid megoldásában, de én nem tudok nálad többet, mi partnerek vagyunk, akik kiegészíthetik egymást stb. stb. De ez a fajta szemlélet hiányzik az iskolából. Ott a tanár magát a tudás átadójának tekinti, és a tudást kis adagokban porciózza a gyerekek fejébe. Ez a kép, ami sok tanárban önmagáról él. Akiben pedig ez a kép él a tanításról, az hajlik arra, hogy nagyon mechanikusan tanítson és higgyen abban, hogy a mechanikus tanítás tanulást okoz. Holott a mechanikus tanítás nem okoz tanulást. Joggal mondta a korábban említett John Holt: ”Éppen a szakértő az, aki hajlamos ragaszkodni egy már nem létező múlthoz, egy már megváltozott körülményhez.” …

A kitűnő orosz kutató Lev Vygotsky kitalált egy tartalmas szemléltetést arról, hogy az együttműködés hogyan vezet az egyes emberek tanulásához. Minden, amit ma a gyerekek ma meg tudnak tenni segítséggel, azt holnap meg fogják tudni tenni segítség nélkül is. …

Nem nehéz látni, hogy a tanulás ott virágzik, ahol érdeklődés, bizalom, és megértés van, és hogyan tűnik el ott, ahol unalom, félelem, zavarodottság van. Unatkozunk, ha be vagyunk zárva abba a körbe, ahol azok a dolgok vannak, amiket már tudunk, és összezavarodunk, ha a legkülső körben kell megoldanunk dolgokat, amely meghaladja képességeinket. Az unalmat, az aggodalmat, az összezavarodottságot könnyen meg lehet figyelni más embereken: arcukon viselik a jegyeit. És ha megtanuljuk megfigyelni az unalom, az aggodalom, és az összezavarodottság jegyeit másokon, akkor megtanuljuk azt, hogy magunk ne kerüljünk ezeknek csapdájába. (http://www.foti-peter.hu/zpd.html) …

Az iskolarendszer emberivé alakítása

Az alábbiakban összefoglalnám, hogy milyen változások lennének ahhoz szükségesek, hogy az iskola jó képességű gyerekeket képezzen:

1. Életterek kialakítása az osztályokban és az iskolában.

Itt elsősorban az általános iskolás gyerekekre gondolok 14 éves korig. Még egy 14 évesnek is fontos, hogy az osztályon belül legyenek olyan színterek, ahol különféle tevékenységeket végezhetnek. Mindig. Rajzolhatnak, drámát írhatnak, visszavonulhatnak olvasni. Amíg az osztályokban nincsen élettér (ezt nem a náciktól veszem, hanem arra gondolok, hogy mire van szüksége a gyereknek) Egy mostanában megjelent cikkemben elmesélem egy tanár történetét, akinek a nagy osztálytermében nagy padok voltak, amik elfoglalták az egész helyet. A tanár talált az iskola pincéjében jóval kisebb padokat, és megkérdezte a gyerekeket, hogy jó ötletnek találják, hogy a nagy padokat kisebbekre cserélik, és akkor körös-körül marad hely más tevékenységek számára. A gyerekeknek tetszett az ötlet.

2. A kötelező tananyag radikális redukciója, a gyereki érdeklődés előtérbe helyezése a tananyag tervezése során.

3. Közvetlen demokratikus struktúrák bevezetése (osztálygyűlések, iskolagyűlések 1 ember 1 szavazat)

Ha már van élettér, ha már redukálva van a tananyag, akkor van értelme a demokratikus struktúrák bevezetésének. Osztálygyűlések, iskolagyűlések, ahol számos kérdésben a gyerekek és a tanárok egyenlők, részei annak a közösségnek, aki az osztályban, az iskolában együtt él.

Mindez a reform demokratikus iskolákban valóság. Ez a három, amire szerintem egy igazi iskolareformnak épülnie kellene. De mindezt nem lehet központilag bevezetni. Ezért sem lehet most mindenért az elmúlt vezetést hibáztatni. Egy jó vezetés csupán kereteket tud biztosítani, amit meg lehet tölteni tartalommal. Egyszer Vekerdy Tamással sétálva azt mondta, hogy a decentralizáció hibás volt a közoktatásban. Ami azonban félrement az nem a szándék, hanem az, hogy a decentralizáció nem csupán a jó tanárnak adott lehetőséget, hanem a rossznak is, aki végre őrmesterhez hasonlóan kitűzhette célul, hogy karácsonyra tudni minden gyerek fog olvasni. Hogy ezzel kárt okozott az nyilvánvaló. De a decentralizáció mégis az egyetlen járható út, amit azonban ki kell egészíteni más dolgokkal, hogy elérje célját! A decentralizációnak van egy mély értelme: Az, hogy ez által a gyerek jobban megismerheti saját környezetét, ami végtelenül fontos lenne! Ez adna lehetőséget, hogy egy gyerek sok olyan dolgot tanuljon meg, aminek ott helyben jelentőségé van. Ehhez azonban az is kell, és itt jutunk vissza a radikális tananyagcsökkentéshez, az is kell, hogy ne legyen túlzottan bezárva az iskola falai közé, legyen sok lehetősége emberekkel találkozni a környező világban, eljuthasson munkahelyekre stb. stb. …

Mit lehet tenni az egyenlőtlenségek csökkentése érdekében?

Itt érdemes beszélni arról, ami ma sajnálatos módon uralja a mai közgondolkodást az iskolákkal kapcsolatban. Ez a leszakadó gyerekek kérdése, vagy ahogy még szebben mondják az, hogy az iskola újratermeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ebben a kérdésben nekem nagy vitáim vannak a szociológusokkal. Mert a szociológusok állandóan ebbe kapaszkodnak és ebből a tényből, ami biztosan igaz próbálnak levonni szerintem helytelen következtetéseket. Megint ott tartunk, hogy a célokban egyetértünk, de az eszközökben nem. Most az iskolarendszer államosítása nem ez az eszköz. Az egyen tananyag nem ez az eszköz. A felmérések és PISA tanulmányok nem ez az eszköz. Azt kéne tényleg megtanulni, hogy, mikor és hogyan tanulnak a gyerekek. Ha ezt nem értjük meg, akkor küldhetünk pedagógia asszisztenseket az iskolába, küldhetünk pszichológusokat. Mindenfélét tehetünk, a nélkül, hogy lényegesen javulnának a dolgok. Abbeli igyekezetemben, hogy a dolgok alapvetően változzanak két évig tagja voltam az LMP-nek és próbáltam ott érvényesíteni azt, amiről azt gondolom, hogy alapvetően megjavíthatná az iskolákat. Eredménytelen voltam, mert ott is a szociológusoké a végső szó.  …

Összefoglalás

Az esszenciája annak amit mondott az az, hogy a pedagógusok fejében kellene megváltoztatni azt a képet, hogy ők hogyan tanítanak. A mai tanárokról nem lehetne azt mondani, hogy az idősek rossz tanárok lennének, míg a fiatalok jók, mert találkoztam zseniális idős tanárral és rossz fiatallal. Nem a kor függvénye egyáltalán. Hogyan lehetne akkor valami jobb felé elmenni. Emlékszem, amikor also tagozatban szöveges értékelést kaptunk, akkor azok, egyetlen tanítónő kivételével mindig rettenetes sablon szövegek voltak, amit egy számítógépes sablonból nyomtattak ki, és ami ezért semmitmondó volt. Sajnos ma azt kell mondjam, hogy a tanárok 80%-a azt szeretné, amit a Hoffmann Rózsa mond. Mert a tanárnak ez egyszerűbb. Mert azt gondolják, hogy így is célhoz érnek, a töltögetéssel. Ez egy csomó dolog következménye. Ez a Hoffmann Rózsai szellem érhető tetten sok tanárképző intézményben is. Nincs Magyarországon komolyan vehető oktatásfilozófiai gondolkodás, ami megpróbálná az oktatás kérdéseit alaposan átgondolni. Van egy Nahalka István, aki jó, de az egész tanárképzés is ilyen mechanikus szemléletű. Vekerdy Tamás mesélte, hogy amikor komolyan szóba került, hogy milyen súlyponttal kezdődjön a tanárképzés, hogy előszór legyen nagyobb hangsúly a pedagógia képzésen, önismereten, lélektanon, csoportdinamikán, akkor ezt elvetették a szakmai képzésnek adva prioritást. Ez persze nemcsak Magyarországon van így, hanem világszerte, de nálunk még erősebb is, és ez húz vissza bennünket, közvetve ez okozza, hogy az iskola nem tölti be feladatát, sőt betegít, butít.

A magam szerény eszközeivel ezért hoztam létre barátaimmal a Demokratikus nevelésért és tanulásért egyesületet , hogy ezen megpróbáljunk változtatni. Az iskola név direkt nem szerepel benne, mert szeretnénk az önként otthontanulókat is támogatni. A cél az, hogy megpróbáljuk azt az iskolamodellt bemutatni és népszerűsíteni, amiről beszéltünk, amit mi demokratikus iskolának neveztünk el, és amiről ezt írtam röviden:

Nem gondolom, hogy az utolsó pillanatban érdemi változtatásokat lehet majd kicsikarni az elszánt fidesz-kdnp vezetésből. Inkább arra gondolok, hogy hosszú menet elött állunk, azokkal együtt, akik egy biztosan egyesek számára lejáratott fogalommal azt szeretnénk, hogy az iskola gyerekközpontú legyen. hogy az iskola a közvetlen demokrácia gyakorló terepe legyen, ahol a gyerekeknek emberi jogai vannak, elmondhatják véleményüket mindenről, ahol dönthetnek a tanárokkal közösen demokratikusan az iskola élet számos kérdéséről, ahol a tanórák látogatása önkéntes, ahol az iskola valóban közösség, Egyenlőre csupán maroknyian vagyunk, akik ilyen látszólag szélsőséges (valójában normális) dolgokban hiszünk, de remélem a közösség nőni fog. Még honlapunk is csak alakul. Addig olvasásra csak saját honlapomat ajánlom sok külső linkkel, azoknak, akik érzik, hogy az oktatásnak többnek kell lennie, mint tudás átadásnak, akik tudják, hogy prédikációval még soha nem sikerült nevelni, akik nem a központosított államban hisznek, hanem a decentralizációban, akik látják, tanulás nem pusztán a tanítás eredménye, akik tudják, hogy a játéknak, a beszélgetésnek, az önkormányzásnak helye kell legyen a gyerekek életében, nagy helye, mert ezek nélkül soha nem leszünk azok, akikről József Attila is álmodott amikor azt írta:

“S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.”
(Hazám)

2011. november 28, Budapest

Kapcsolódó oldalak:

Fóti Péter: Utmutató rebellis tanároknak (szülöknek és gyerekeknek) Saxum 2009